Isten szőlőskertje – Látogatóban Halász János borospincéjében

Isten szőlőskertje – Látogatóban Halász János borospincéjében

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya, fotó: Kiss Tamás
Tisztaság, rend mindenütt, látszik a gazda precizitása, ugyanakkor otthonos, vendégszerető hely Halász János szekszárdi présháza. A katonából lett borász, a gyermekkora óta istenfélő ember hitről, családról, szőlőről mesél. Szót ejt a nemes nedű méltó megbecsüléséről és arról is, hogy a szőlészethez-borászathoz Istentől kapta a talentumot.

Napfény, illatok, méhek döngése, cicák sündörgése, a tőkék dús leveleibe belekapó szellő halk neszezése – mint egy megelevenedett festmény, olyan a táj. Pillanatok alatt elfeledteti a város zaját, piszkát, ideges rohanását az a szépség, amely János bácsi pincéjéhez megérkezve körülvesz. Faasztal és -padok, fejünk felett lugasszerűen borulnak össze a zöld levelek. A falakon az evangélikus borfesztiválok és más borversenyek oklevelei. Elkezdjük számolni – hatvanhétnél állunk meg.

Közel a Teremtőhöz

Ám egy szőlőbirtok gondozása, a borászat nem valami napfényes, könnyed, idilli romantika. Nem hétvégi, néhány órás laza kikapcsolódás. Kemény, egész éven át tartó munka. Felelősség, következetesség, kitartás, helytállás. Siker és kudarc. Isten áldása és hatalmas ajándéka – vagy ha jég, zivatar, rosszkor érkező fagy vagy kivédhetetlen kórság viszi el a termést: ma is büntetésének, haragjának jele? A szőlőben az ember közelebb érzi magát a Teremtőhöz és az elveszett édenhez. Itt minden szónak, minden mondatnak más súlya van, szerényebb, alázatosabb lesz az ember. A bor, „az istenek nedűje” pedig odalent, a rendezett, tiszta, hűvös pincében mély titkokat rejt.

A kis szerszámoskamrában kéznél van minden, amire szükség lehet. János bácsi leltároz: kis- és nagyreszelő, fúró, lapát, ásó, kapa és a szőlőben előforduló sokfajta más eszköz, no meg egy szerencsepatkó. Egy nagy tartályban víz. „Ennek a vize olyan tiszta, mint a forrásvíz. Hordót és minden mást mosok vele, csak a halászlevet nem főzi ebből Erzsi néni” – derül János bácsi.

Egy nagy kádra mutatva azt mondja: „Ide szüretelünk, ennek kétszer tele kell lennie ahhoz, hogy amit odalent látsz a pincében, az a hordómennyiség megteljen. Akkor van nem egész háromezer liter.” Mostanában már csökkenti a tempót és a szőlőmennyiséget, meséli, adott is már el szőlőt, mert a fia, aki Pakson dolgozik, az atomerőműben, nem tud többet segíteni a jelenleginél. A huszonéves fiúunokák pedig tanulmányaikkal vannak elfoglalva itthon és külföldön is. János bácsi egyik szeme sír, a másik nevet: a fiatalok a világot fogják járni, de ide, a kis szőlőbe nemigen jönnek haza. Nem viszik tovább a mesterséget.

A nagyapa nyomdokain

Mosolyog a napfény a hegyoldalban sorakozó tőkéken. „Ötszázhetven tőkém van most. Hétszáz volt. Gyönki származású vagyok, ott is van szőlőm, összesen nyolcszáz öl területen. A fele itt, a fele otthon.”

És hogyan lett amatőr borász János bácsi? Valószínűleg a szőlőben fogant, mondja, és az anyatej mellett az „anyaszőlőlével” szívta magába a tudást. Soha nem tanulta, hogyan kell metszeni, a Kossuth-bajuszos nagypapája mutatta meg neki, mit hogyan kell csinálni. „A községi tanácsban dolgozó Szilágyi úr szőlőmetszője volt a nagyapa, amikor nem ért rá, az unokáját küldte: tizenhét évesen oda lettem adva. Hát így kezdődött.” Szilágyi úr pedig meg volt elégedve…

Mégsem ez lett a hivatása. Nem szőlész-borász, hanem hivatásos katona lett. Ötvenöt évesen nyugdíjba mehetett, de már negyvenkilenc évesen azon gondolkodott, mit fog csinálni később. Vett hát egy birtokot. Az édesapja örült neki. Adott rá pénzt is. „Vasárnap reggel elmentem a templomba, utána kocsiba ültem, mentem egyenesen haza, Gyönkre. »Miért jöttél?« – hangzott a kérdés. »Hát mert azt mondtad, édesapám, ha valami okos dolgot kitalálok, akkor szóljak.« Így kaptam meg az örökség rám eső részét.” „Na látod!” – adta áldását is az összeg mellé az édesapja, aki éles szemmel választotta ki a megfelelő tájolású földet. „Itt ezernyolcszáz a napfényes órák száma egy évben. A csapadék a szekszárdi szőlőkben ötszázötven-hatszáz milliméter.” Olyan a mustfok, hogy csak úgy „csicsereg a bor a hordóban, mint Beethoven muzsikája”.

Munka ez a javából. A hordókat töltés előtt fel kell hozni a pincéből a meredek lépcsőkön, ki kell őket mosni, kicsöpögtetni, le kell kénezni… Ezt tizenhárom hordóval megcsinálni – az ember nyolcvankettedik évében kezd sok lenni. „Gondoltam, eladom, de a fiam nem engedte. A szívem is beleszakadt volna, ezt tudta ő is, inkább azt mondta, vegyek fel napszámost. „De azt hiszed, talált a precízkedő János bácsi? Nekem úgysem tetszik egyik sem” – említi magát, nagy derültségre, egyes szám harmadik személyben.

Hogyan kell bánni a szőlővel, hogy jó bort adjon? – teszem fel a kérdést. „Ha neked ez nyűg, akkor ne csináld. Már az nem tetszik, ha nem rendesen fogja valaki a poharat, nem mossa el rendesen. Vizespohárban nem adunk bort, talpas pohár legyen!” Azt is megmutatja, hogyan kell helyesen fogni a nemes nedűvel teli poharat. Aki azt hiszi, mindegy, nagyot téved. Ilyen apróságokból adódik össze ugyanis az élet. „Szekszárdi kékfrankos. Termelte és a Biblia évében palackozta Halász János, Szekszárd”– áll egy címkén.

Nagydíj és Himnusz

„Tavasszal, amikor elkezdek metszeni, szót váltok, beszélek a szőlővel. Az első nap reggelén, amikor kezdem a munkát, elmondom a fohászomat.” A tudást – mondja – a Jóisten adta neki. Bár nem igaz, hogy a szőlészetnek nincs szakirodalma. Olvasgat, de sok újat már nem tudnak neki mondani a szőlővel kapcsolatban, a borászat persze más, ott hódít a technika. „Én mégis úgy szüretelek és erjesztem le, ahogy a mesteremtől, az 1888-ban született nagyapámtól tanultam.”

A bikavér városában, Szekszárdon okleveles hobbiborásznak lenni nagy teljesítmény: „Bikavér-nagydíj. A 42. Szekszárdi Borvidék Borverseny 1996. évjáratú bikavér bora.” „Egynek játsszák csak el a Himnuszt, egy évben csak egyvalaki veheti át az »Oscart«” – idézi fel az emléket, s amikor János bácsi, a klasszikus kistermelő vehette át a díjat, a harminc-ötven-száz hektárosokat utasította maga mögé.

A pincébe leérkezve megkérdezem: „Mennyi vajon itt az ember munkája, és mennyi a Jóisten ajándéka?” „Tudás, szorgalom, szeretet, alázat, ezt mind bele kell adni. A borász nem alkoholizálhat, akkor vége van! Nem tud kóstolni, borokat összeállítani!” – érkezik a válasz.

Odalent tölgyfa hordók sorakoznak: 112, 150 és 180 literesek. Bennük bikavér, siller, kékfrankos, merlot, kadarka, cuvée, cabernet sauvignon. Odahajolok az egyik hordó fölé, és hallom, ahogy halkan „csicsereg” bent valami: még van a borban cukor, még alakul át alkohollá. Rozé is készül, fehérbort azonban nem készít János bácsi. A borok királya önálló borként Szekszárdon a cabernet sauvignon, de itt, a pincéjében a csúcs természetesen a híres házasítás: a bikavér.

A krónikás a borkóstolás tapasztalati útján bizonyosodott meg arról, hogy Halász János valóban Isten adta talentumot kapott a szőlészethez-borászathoz. Vörösborai olyan minőséget képviselnek, hogy megérdemelten hozzák el az okleveleket, díjakat a borversenyekről. „Nálam a hordók mindig tele vannak. Ha te, a vendég elmész, és leérsz a fordulóig, már töltöm is fel a hordót a töltőmmel. A frissessége elmegy, és mint a kendermagos kotlós: leül. A bor mindig olyan legyen, hogy hmm! – csettint a nyelvével –, a színe, az íze, az illata is! De csak akkor ilyen, ha tele van töltve, le van dugózva.”

Kedvencéről is kérdezem, megnyugtat: odaérünk… Nem is kell sokáig várni, bikavért is tölt a poharakba. Sokat megtudok az egyes borfajtákról, és azt is megállapítjuk: Isten gazdagon megajándékozta a magyar földet.

Püspökök a présházban

Eközben az evangélikusságra terelődik a szó. János bácsi „csupán” napra pontosan nem tudja, hányadíziglen lutheránus: „1713 óta! A fiam derítette ki Németországban, amikor egyetemre járt. Azóta vagyunk mi, Halászok evangélikusok. Gyönkre telepedtünk, Veszprém megyéből került oda a família. És mindenki szőlész-borász volt! Az apai ágról meg az anyai ágról is! A feleségem, Erzsi néni sváb lány. Ő is ért a borhoz.”

Az evangélikus hit János bácsi és a családja számára: minden, az éltető, tápláló gyökér. Két fia van, a menye is evangélikus, ez „kritérium” is volt a párválasztásnál, persze csak félig-meddig komolyan. „Több mint hatvan éve konfirmáltam. Az idős Krähling [Krähling Dániel nyugalmazott bonyhádi lelkész édesapja] tisztelendő úr keresztelt, konfirmált, esketett. Százhuszonnégy kérdés volt akkor.” Még most is fújja a választ János bácsi az elsőre: „A konfirmáció az evangélikus anyaszentegyházunk régi, kegyes szokása…” – és folytatja tovább. A bibliai igékről is beszélgetünk: a szőlőről, amelyet oly sokszor és sokféle összefüggésben említ a Szentírás. János bácsi elérzékenyül: „Én mindig arra gondolok, hogy mindennap ott lehetek, mindennap találkozhatok a Bibliával. Jézus sem véletlenül tanít szőlős, boros hasonlattal. Ez az Isten kertje, én csak művelhetem.” Amióta János bácsi itt borász, másnak a borát még nem itta a szekszárdi gyülekezet. Sefcsik Zoltánt jó lelkésznek, jó embernek tartja, szeretettel emlegeti. Jönnek gyakran gyülekezeti vendégek is a pincébe, de sok orvos barátja is van a katonaságtól, és nem egy püspök ült már a présház asztalánál.

A pincében tizenkét–tizennégy fok közötti az állandó hőmérséklet, mert „a bor ezt szereti”. Az asztalnál mindig imádságot mond. Hálát adnak Istennek, megköszönik az emberek segítségét, énekelnek. Ugyanazt a bűnbánati éneket, amelyet 1713 óta minden Halász – és anyai részről Borda – temetésén: az Én Istenem, én bűnös embert [EÉ 423] énekelték. Hogy miért? „Mert teli vagyunk bűnnel, azért ezt tudjuk. Úgy általában mindannyian – még a Halászok is” – teszi hozzá somolyogva.

Isten szőlőskertjének művelője derűs, huncut mosolyú ember, jó a társaságában lenni. A szent dolgokról beszélgetve sem hagyja el a humorérzéke. Ember- és önismerete is nagy, olyan ember, akinek szaván érződik: sokat beszélget az ő Istenével, tudja, ki az élete Ura. A családot jellemezve így folytatja: a Halászok legnagyobb erénye a szorgalom, hibájuk pedig, hogy nem szeretnek kölcsönadni dolgokat. Mert sokszor kapták vissza hibásan, selejtesen – manapság sokan nem tisztelik a más tulajdonát.

Nyolcvanhárom templomjáró

Volt-e nehézség, szomorúság is az életében az Úristennel, a természettel ilyen mély harmóniában élő embernek? „Jó katonának számítottam, de nem járhattam templomba. Az egyház »klerikális reakció« volt. Így aztán elmentem Gyönkre. De megtudták, hívatott a parancsnok. Elmarasztaltak: figyelmeztettek. Onnantól Bonyhádra jártunk templomba. A hivatásos katonának adnak szolgálati lakást, én azonban Szekszárdon építkeztem, hogy közel legyek a szüleimhez, testvéreimhez. Így nem is helyezhettek el az ország távolabbi részeibe. Annyira Tolna megyeiek vagyunk. A feleségem sváb lány, a családját elvitték málenkij robotra. Anyósom huszonhét évesen meghalt a Szovjetunióban, Erzsike négy és fél éves volt akkor. Nem is emlékszik az édesanyjára.” A famíliában mindenki templomba jár. Nem is kérdés, hogy a nyolcvanhárom főt számláló nagycsaládban ki mivel tölti a vasárnap reggelt: templomba mennek. Nagy szeretettel mesél a családtagokról. Az unokák a bonyhádi evangélikus gimnáziumban érettségiztek. Evangélikus hitüket ápolják, büszke is rájuk Halász János. Ha egyvalamit kívánhatna, csak azt kérné, hogy szolgálják ők is Istent, és kapjanak is annyit, amennyit Halász János. Nem magának kér, hanem unokáinak, hogy jó soruk legyen.

Mintha egy darabka édenkert venne körül minket, állapítjuk meg. „Hát most ne érezzem jól magam?” – kérdezi a gazda. 1979 óta sok szüretet élt meg ezen a kis birtokon. Ha valami bántja, gond emészti – itt az is elillan. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 9–10. számában jelent meg 2018. március 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Az evangelikus.hu minden olvasója számára biztosítani szeretné a lehetőséget arra, hogy Facebook bejelentkezés után közvetlenül hozzá tudjon szólni a megjelent cikkekhez. Így a hozzászólása a Facebookon megadott felhasználói nevével és profilképével jelenik meg. Ha Ön még nem regisztrált, itt megteheti: www.facebook.com. Oldalunkon a megjelenést követő egy hónapban van lehetőség kommentelni, utána lezárjuk ezt a lehetőséget. A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!